TechAddikt Tesztek PC játékteszt Styx: Shards of Darkness – a kétes hírű goblin újra színre...

[TESZT][PC] Styx: Shards of Darkness – a kétes hírű goblin újra színre lép

MEGOSZTÁS

Újra itt van Styx, a goblin: biztosan emlékszünk még a három évvel ezelőtt, 2014-ben megjelent Masters of Shadows-ra: mindezek után a kis torokvágó visszatért, hogy ismét belopakodjon az emberek világába és annyit lopjon amennyit csak tud.

Styx-szel először a Cyanidy Of Orcs and Men című játékában találkoztunk. A csapatnak akkor megtetszett a kis goblin karaktere és Masters of Shadows-ban főszerephez jutott, amely egy Thief-típusú lopakodós cím volt. Most a fejlesztők visszatértek a Shards of Darkness című folytatással, amelyben sok hibát kijavítottak, melyek az első részt még lehúzták.

Bár a fejlesztő csapat sokat ígért, volt egy olyan (Styx jelleméhez passzolóan) sanda gyanúm, hogy a Shards of Darkness Styx kalandjainak sorában csak egyfajta „közjáték”. Minden jel arra mutat, hogy egy igazán elsőrangú jövőbeli címre számíthatunk, főleg a történet tekintetében. Ez a játék viszont egy kicsit olyan, mint egy tévésorozat középső része: ígéretes, van benne potenciál, de még van hová fejlődnie. Egy késsel az egyik kézben, borosüveggel a másikban, kezdjük hát Styx új kalandját.

A Shard of Darkness eseményei közvetlenül a Master of Shadow után játszódnak. Styx eléggé hírhedtté vált és a goblin invázió egyre inkább szemet szúr az emberiségnek. A goblinok és az orkok emberi territóriumokra merészkedtek és a sötét elfek és a törpék is rosszban sántikálnak. Az emberek saját harci egységeket verbuváltak, hogy megtisztítsák a földet az orkoktól és a goblinoktól.

A fősztori nem egy oroszlán: tele van sablonnal és kiszámítható eseményekkel. Styx karakterét kicsit átírták a régi játékhoz képest és ezúttal egy kicsit túlságosan is gyerekesen viselkedik. A játék nyers humora Styxen keresztül érvényesül, aki nem ódzkodik a halállal kapcsolatban néha talán kissé morbid poénokat is elsütni. (Attól függ mondjuk, mennyire vagy vevő, vagy sem az ilyen humorra.)

A Cyanide-féle előző részhez képest viszont a történet egy fokkal jobb és annak ellenére, hogy eleinte eléggé érdektelen, később igazi epikus mese lesz, amely a bátorságról és a gazdag zsákmányról szól. Emellett több karakter is ismerős lehet az Of Orcs and Men rajongóinak, illetve természetesen a Master of Shadows-ból is.

A történetet 7-8 küldetéseben ismerhetjük meg (attól függően, hogy a prológust beleszámítjuk-e ebbe, vagy sem) és bár ez persze kicsit rövidnek hangzik, újra játszhatjuk a küldetéseket, hogyha magasabb eredményt szeretnénk elérni, vagy „szellemfutás” módban akarjuk ismét végrehajtani a feladatokat.

A szintek ebben a részben sokkal nyitottabbak, és a fejlesztők több vertikális megközelítési lehetőséget kínálnak fel a Styxnek. A pályákon most már mellékküldetéseket is találunk és ezek miatt érdemes lehet újra játszani a szinteket, ha kihagytunk valamit és 100%-ra akarjuk teljesíteni a pályákat.

Bár a feladatokat többféleképpen is megoldhatjuk, ez nem jelenti azt, hogy kard-ki-kard nekieshetünk az embereknek és többi ellenfélnek. A játék alapvetően a lopakodásról szól és Styx csak egy gyors védekezést tud bevetni, mielőtt az ellenfélre ugranánk, hogy elvágjuk a torkát. Szóval ilyen betonbiztos védelemről, amelyet az külső-nézetes fantasy akciójátékokban megszokhattunk, szó sincs: ha jön az ellenség, fuss, Styx, fuss, aztán bújj el ládákban, szekrényekben, sőt, időnként még kis hordókban is megbújhatunk a bősz őrjárat elől.

Amikor viszont még nem vettek észre, Styx egy jól eltalált nyílvesszővel azonnal likvidálni tud páncél nélkül ellenségeket. Kevésbé gyilkos, de annál hatékonyabb megoldással pedig homokot szórhatunk a fáklyákra, hogy sötétséget biztosítsunk, vagy összezavarjuk az ellenséget.

Ez persze ismerős az összes lopakodós játékból, ami csak eddig megjelent, de itt olyan mókásabb trükköket is bevethetünk, mint a klónok, amelyek szintén megzavarják a kevésbé jelentős intellektussal rendelkező emberi katonákat. A másik ilyen varázslat a rövid ideig láthatatlanná válás, amelynek köszönhetően gyorsan átiszkolhatunk akár egy nagyobb őrjárat előtt is. A mágiához viszont borostyánra van szükségünk, amely, ha elfogy, akkor sajnos mi kénytelenek leszünk más eszközöket bevetni.

Szerencsére tárgyakat viszont mi magunk gyárthatunk, ha van hozzá nyersanyagunk. Ehhez meg kell találnunk egy műhelyasztalt, ahol akár gyógyitalokat, mérgeket is kotyvaszthatunk, nyílvesszőket gyárthatunk.

Az ellenséges őrjárat mesterséges intelligenciája eléggé átlagos, és nem is nagyon változik a különféle nehézségi szinteket magasabbra emelve sem. Ráadásul unos-untalan a megszokott „jaj, de hülye vagyok” féle kommentárokat hallhatjuk tőle: „ááá, biztos csak egy patkány!”, vagy „ááá, biztos semmi”. Ez egy kicsit kiábrándító volt, hogy ennyire könnyen át lehet verni az AI-t, ne is számítsunk itt semmilyen Splinter Cell, vagy Thief színvonalra.

A Shards of Darkness nagy előnye, hogy Unreal Engine 4 segítségével készült, ami tényleg nagy előrelépés a Master of Shadows-hoz képest. A környezet és a karakterek igen jól néznek ki, az animáció is kiváló. Persze, azért Horizon Zero Dawnra nem szabad számítani, de ennek ellenére az atmoszféra és a játék vizuális stílusa révén nincs okunk panaszra, Mindegyik pálya szép részletesen, stílusosan van kidolgozva.

Összességében a Styx: Shards of Darkness egy remek lopakodós cím, és annak ellenére, hogy mondjuk egy Dishonored 2-höz nem ér fel, de azért maga a kis goblin sikeresen felnőtt a feladathoz.

Közreműködő forrás: Herpai Gergely

Szólj hozzá!