TechAddikt Tesztek PS4 játékteszt The Order: 1886 – London steampunk megközelítésben, vérfarkasokkal

[TESZT] The Order: 1886 – London steampunk megközelítésben, vérfarkasokkal

Íme, a viktoriánus kori London, ahol a Kerekasztal lovagjai, vagy más néven a rejtélyes Rend tagjai a társadalmat rettegésben tartó vérfarkasok ellen harcolnak kétségbeesetten. Ebben a steampunk univerzumban, melyben a technológia különös fejlődésen ment keresztül, az egyik lovagot, konkrétan Sir Galahadot irányíthatjuk a szörnyetegek és a lázadók elleni harcában. A Ready at Dawn taktikai akció-kalandjáról már a megjelenése előtt botrányos hírek keringtek, szóval aggódva kezdtünk bele a játékba: vajon egy újabb elsőrangú PlayStation exkluzív címről, vagy egy keserű csalódásról kell lerántanunk a leplet? Utánajártunk a PS4Pro.eu segítségével.

the_order_1886_techaddikt

Parádésan néz ki ez a játék. Ez volt az első benyomásom, amikor a The Order: 1886 világába beléptem. Bár voltak némi aggályaim, hogy a sokak által felhozott 2:40:1-es képarány – amelyet megszokott 16:9 helyett használtak a készítők – zavarni fog, szerencsére erről szó sem volt és rövidesen teljesen elfeledkeztem a képernyő felső és alsó szélein látható fekete csíkokról, miután teljesen beszippantott a The Order: 1886 világa, öt perccel azután, hogy elkezdtem a játékot.

ps4pro.eu_The_Order_1886_3

Cinema paradiso

A Ready at Dawn grafikusai szinte festői érzékkel ábrázolták ennek a steampunk világnak a legapróbb részleteit is és nehéz szavakkal körülírni, hogy a játék vizualitása mennyire meggyőző. A fény-árnyék effektusoknak köszönhetően ez a játék talán a legszebb, amellyel konzolon valaha is játszottam. Ebbe egyébként a szintén elsőrangú karakter-animáció is beletartozik, amely szintén megugrotta azt a szintet, amelyet talán a The Last of Us Remastered tartott. Összességében a fejlesztők grafikából a maximális szintet hozták az 1886-os London ábrázolásához.

Amellett, hogy a játék gyönyörű, a Ready at Dawn tényleg kiváló munkát végzett azzal, ahogy a tényleges akciójelentekbe belefűzte az átvezetőket. Ahogy az események zajlanak, szinte nem is fogod észrevenni, hogy a már te irányítod őket – talán emiatt is van, hogy sokak szerint túl sok már az átvezető. (Jó hosszan beszélgettünk arról Sonny Cavalaras-szal, hogy ez a játék eléggé interaktív-e – szerinte nem.)

A játék elején a megkínzott, a fájdalomtól alig vánszorgó Sir Galahadot vezetjük, és szinte fizikailag is átérezzük a fájdalmait, ahogy megtántorodik, és a falnak dől, csak nagy nehezen tud továbbhaladni. A lovag szenvedéseit bemutató jelenetek tökéletesen ágyazódnak bele a játékmenetbe és már az elején megtapasztalhatjuk azt a moziszerű élményt, amelyet a fejlesztők el szerettek volna érni.

ps4pro.eu_The_Order_1886_4

Rend a lelke mindennek

A tényleg álleejtő grafikán túl számomra hatalmas pozitívum volt a játék világa és története. Igen, egyaránt elfogult vagyok az Artúr mondakör és a steampunk világ tekintetében, de, még aki annyira nem rajong ezekért, annak is el kell ismernie, hogy a játék univerzumának kidolgozásába a fejlesztők hatalmas munkát fektettek.

A Rend egyáltalán nem gáláns lovagokból áll, ahogy azt a Kerekasztal Lovagjaitól elvárná az ember, hanem rendkívül sokrétűen kidolgozott, komplex karakterekből, akik között nem ritkák a nagyon is komoly konfliktusok.

Maga Sir Galahad egy rendkívül komoly, és a Rendhez sokáig szinte a végletekig lojális figura, aki amellett is képes megcsillogtatni elsőrangú stratégiai és katonai képességeit, hogy fokozatosan veszíti el bizalmát a Rendben és saját magában is.

Lady Igraine talán külseje alapján egy hamvas arcú, csinos hölgyikének tűnik, valójában viszont rendkívül erős akaratú, harcias és macskaügyességű női lovaggal van dolgunk, aki úgyszintén a végletekig hű a rendhez. Elszántságát és akaratát legfeljebb az a tény gyengíti időnként, hogy szerelmes Galahadba, mely érzelem egyébként tiltott a Rend tagjai között.

Végül érdemes még megemlíteni a fiatal Lafayette márkit, aki látszólag egy lazább, elengedett karakter és emellett nagy nőcsábász is. Ettől függetlenül a Rend kívánalmait azért ő is komolyan veszi, illetve nagy forradalmár – lévén két nagy forradalomban is részt vett.

Érdekesség, hogy létezik egy „Blackwater” nevű misztikus folyadék is, amely szinte azonnal meggyógyítja a lovagok sebeit (a játék során, amikor már túl sok találat kaptunk és haldoklunk, egy hörpintés Blackwaterrel visszatérhetünk az élők sorába) és életüket is jelentősen meghosszabbítja, ugyanakkor annyira nem, hogy kvázi halhatatlanok legyenek. Éppen ezért például Sir Galahad és Lady Igraine is csak „kódnevek” és nem egyeznek az eredeti személyekkel, akik már régóta meghaltak. Grayson például a harmadik lovag, aki Sir Galahad nevét viseli és Isabeau D’Argyllnak sincs semmi köze az eredeti Igraine-hez, akit az Excalibur című filmben Uther Pendragon szabályosan meghágott Igraine férje álcáját viselve és nászukból született Arthur király.

A többé-kevésbé negatív főszereplők, vagy főellenségek is komplex és érdekes karakterek. Nem akarom lelőni a sztorit, szóval elég annyi, hogy hősünk találkozik majd a lázadók vezérével, egy gyönyörű indiai arisztokrata hölggyel, de vannak sötét figurák és árulások a Renden belül is… El kell egyébként ismerni, hogy azért nem mentes teljesen a kliséktől ennek a játéknak a története sem, de talán történet-centrikusságának is köszönheti, hogy még mindig az utóbbi idők egyik legkidolgozottabb, legérdekesebb sztorijával van dolgunk.

ps4pro.eu_The_Order_1886_1

Egyirányú utcák

A másik kritika, amellyel a játékot illették, a nagyfokú linearitása. Kétségtelen, hogy ez igaz is, és ha nem szereted az ilyen játékokat, akkor jobban teszed, ha kihagyod a The Order: 1886-ot. Az utad a viktoriánus London klausztrofóbiásan szűk utcáin és épületbelsőin keresztül vezet majd – polgárokkal ugyan fogunk itt-ott találkozni, de azért őszintén szólva túl sokkal nem. Bár London tényleg fantasztikusan néz ki, de azt hiányoltam, hogy kicsit szabadabban barangolhassak a városban.

Másrészről a Ready at Dawn játéka pont az ellentéte a mostában szinte futószalagon érkező open world játékoknak: egyértelműen egy olyan teljesen lineáris taktikai elemeket is tartalmazó cover shooterrel van dolgunk, amelyik a Gears of Warra is hajaz. Valóban nincs semmilyen innováció a játékban ebben a tekintetben, szóval ha már herótod van a cover shooterekből, akkor szintén hanyagold az Ordert.

ps4pro.eu_The_Order_1886_6

„Fedezékbe lovag!”

Ami a cover shooter részeket illeti, a mechanizmusuk, kidolgozottságuk tekintetében semmi kivetnivalót sem találtam, az viszont igaz, hogy új játékelemeket sem. Az időnként igencsak csak kemény csaták során gyakorlatilag vagy rejtőzködni, vagy célozni és lőni tudsz és bár a célzás és lövöldözés a PlayStation 4 kontrollerével (illetve PlayStation Vitán Remote Play módban a kis karokkal) teljesen rendben van, túl sok mindent nem tudsz tenni, hogy ilyenkor védd magad, ami kicsit bosszantó lehet nehezebb szinten.

Az ellenség mesterséges intelligencia elfogadható, bár azt továbbra sem értem, miért jó az ellenségnek, hogy lefejezett csirke módjára jó messziről neked rontson, miközben éppen bőszen lövöldözöl – hátha nem találod el. (Pedig de.) Nem egy zombi shooterben járunk…

Ettől függetlenül a lövöldözős részek összességében igencsak élvezetesek, még akkor is, ha egyébként az előzetesekben agyonajnározott steampunk csodafegyverekből vajmi keveset láttam. El kell azért ismernem, hogy már az is nagy élmény volt, hogy a klasszikus, 1880-as pisztolyokat és puskákat a kezembe vehettem, így igazából annyira nem hiányoltam a „hidraulikus sugárvetőt” (vagy még miket vetítettek a fejlesztők…)

Végül meg kell még említeni a sokak által felpanaszolt quick time eventeket, melyek nagy részét szerintem jól kidolgozták a készítők, egy-két helyen fordult csak elő, hogy bénának éreztem ezeket.

ps4pro.eu_The_Order_1886_7

Rendetlenség

Ha már itt tartunk, meg kell említenünk a negatívumokat is. Míg a lázadók elleni harc szerintem összességében jól kidolgozott aspektusa a játéknak, a farkasemberes részek (amikor az „egyszerűbb” fajtájukkal harcolunk) összességében egy fokkal gyengébbek. A szörnyetegek ugyanis mindig ugyanazt a mintát követik a támadások során: valahonnan neked rontanak, beléd karmolnak, vagy gorombán fellöknek, aztán elrohannak, és ezt ismétlik állandóan. Ennek megfelelően gyakorlatilag háromfajta „taktikát” kell csak alkalmaznod ellenük: amikor feléd rohannak, akkor lősz rájuk, mint az őrült, ki letépte láncát: ha kiterülnek, akkor odarohansz hozzájuk és tőrrel kivégzed őket, ha pedig túlélik, akkor az X gombot lenyomva elugrasz. Ennyi. Ezt kell ismételned minden egyes alkalommal.

the_order_1886-20140513-1

Erre azt mondom, hogy még mindig szódával elmegy (azért az tényleg torokszorító, hogy sikerül-e elég golyót időben a szörnyekbe ereszteni) de az elmondhatatlanul pancser lopakodós részekre nincs bocsánat. A játék egyik fejezetében ugyanis Galahaddal őrök között kellett lopakodni és egymás után „csendben” el kellett intézni őket. Most sem úsztuk meg tehát az akciójátékok fejlesztőinek lassan kötelezővé váló „azért kell lopakodás is, nem baj, ha béna, lényeg, hogy legyen!”-féle koncepcióját. Itt gyakorlatilag egyetlen gombot kell lenyomunk – „időben” – hogy hősünk ledöfje az olajlámpásokat tartó, szakasztott ugyanúgy kinéző őröket. Ha a béna kameranézet miatt (amellyel máshol nem volt semmi problémám, csak ezen a pályán) észrevesznek az őrök, akkor azonnal lepuffantanak, és hősünknek sanyi.

Ha netán rossz ütemben nyomjuk meg a QTE tőrdöfést, szintén azonnal fűbe harapunk! Szánalmas! Ami pedig a legidegesítőbb: ennél a pályánál mindig visszarakott egy jó ideig a legelejére, szóval egyetlen rossz mozdulat miatt kezdhettem az egész kínszenvedést elölről. Nagy szerencséje a játéknak, hogy ez a lopakodós rész csak egyetlen egy rövid pályarésznél szerepelt, mert ha ezt többször is erőltetik a fejlesztők, akkor biztosan jóval rosszabb végeredményt adtam volna neki.

ps4pro.eu_The_Order_1886_8

Szeret, nem szeret

Ezzel el is érkeztünk ennek a kritikusokat és játékosokat egyaránt rendkívül megosztó játék értékeléséhez. Én a „pozitívak” táborát erősítem – leginkább a remek sztori, érdekes karakterek és kiválóan kidolgozott univerzum miatt. Ettől függetlenül teljesen megértem a játék kritikusait is: igen, a játék lineáris, igen, valóban rövidnek mondható (bár inkább a „szokásos” 7-8 óráról beszélhetünk, az öt óra bullshit). Azon pedig már hagy ne háborodjak fel, hogy nem lehet átugrani a tömérdek átvezető jelenetet: a Metal Gear Solid játékokban dettó ugyanez a helyzet és ott érdekes módon senki sem panaszkodott. Egyébként rendkívül egyszerű a helyzet: ha nem szereted a filmszerű játékokat, ahol az átvezetőkön van a hangsúly, akkor hagyd ki a The Order: 1886-at.

Egyébként azt sem javaslom, hogy nagyon megtörd a filmszerű élményt és a sztorit azzal, hogy sokszor ülsz le a játék elé. Ez tipikusan az a játék, amit érdemes két-három alkalom során végigvinni, hogy az élmény megmaradjon.

Végül ismét meg kell vallanom, hogy megint csak nehéz helyzetben vagyok az értékeléssel, ugyanis a 7/10-et személy szerint kevésnek érzem, de a 8/10-et csak nagyon neccesen éri el a játék – valahol a kettő között jár. Egyértelmű tehát, hogy a The Order: 1886 nem az átütő exkluzív PlayStation siker, amelyre sokan számítottak. Egy rövid, de azért igen jó játék, remek történettel, hiba nélkül kidolgozott steampunk világgal, és kicsit átlagos cover shooter és QTE játékelemekkel. Reméljük, a következő játékot már nem „hajnalra” kell összeütnie a Ready at Dawnnak, így a folytatás is jobb lesz.

Herpai Gergely / PS4Pro.eu